Mivel jellemző rám az előrelátás, még a munkaviszonyom megszűnése előtt tájékozódtam a lakhelyem szerinti illetékes munkaügyi kirendeltség pontos címéről és ügyfélfogadási idejéről. Első, álláskeresőként töltött napomon tehát nem volt más dolgom, mint az előző munkáltatóktól kapott igazolásokkal, a bizonyítványaimmal és személyi irataimmal megpakolva elballagni a hivatalba.
Felkészültem a hosszú órákig tartó sorban állásra, hiszen a kirendeltségek előtt köztudottan mindig óriási sor kígyózik, erről én is meggyőződtem korábban járókelőként. Szóval, a mínuszokra való tekintettel bélelt csizmát húztam, vastag kabátot vettem, sapka-sál-kesztyű, nagy dossziéban az említett dokumentumok, és elindultam a félnaposra tervezett programra.
Nyitás előtt negyed órával értem a tett helyszínére, és nagyon furcsa volt, hogy sehol senki. Még örültem is, hogy én vagyok az első, toporogtam a hidegben, és olvasgattam a kihelyezett tájékoztatókat. Szép lassan elkezdtek mások is szállingózni, de sor valahogy nem alakult ki. Na, mondom, tényleg javulhatnak statisztikák, ha ilyen kevés erre a munkanélküli… Aztán az ügyfélfogadási idő kezdete előtt 5 perccel kivágódott az ajtó, és egy kedves úriember papírokkal a kezében elkezdett neveket kiabálni. Hoppá, itt valakiknek már tudják a nevét. Valakik időpontra jöttek. De hiszen hiába néztem át előzetesen a munkaügyi központ honlapját, ott nem volt szó előzetes időpontfoglalásról.
Végül páran, akiknek nem hangzott el a nevünk, besorakoztunk a recepciós pulthoz. Mikor mondtam, hogy szeretném magam álláskeresőként regisztráltatni, az úriember már nézte is a naptárat, és kaptam időpontot egy héttel későbbre. Kiderült ugyanis, hogy megszüntették a “sorban állok és megfagyok az utcán” rendszert (legalábbis az én kirendeltségemen), és a megjelenés vagy az igény jelzésének napján egy későbbre szóló időpontot kapnak a kérelmezők, amikor már várakozás nélkül nélkül ügyintézőhöz kerülnek. Természetesen emiatt nincsenek elvesztegetett napok, az óra az igény bejelentésétől ketyeg, vagyis az én esetemben onnantól, amikor először megjelentem a hivatalban. Erről kaptam is egy pecsétes lapot, amin részletesen szerepelt, pontosan mit vigyek magammal egy hét múlva.
Gyorsan végeztem tehát aznap, hazafelé még megajándékoztam magam egy forró gyümölcsös teával az egyik bevásárlóközpont elit kávézójában, mondván, munkanélküliként most egy darabig nem lesz alkalmam ilyen luxustermékekre és szórakozásokra…
Egy hét múlva, a kapott időpontban ismét megjelentem a kirendeltségen, és egy kétoldalas adatlap kitöltése után szinte rögtön be is kerültem az ügyintézőhöz. Kedves volt, bár minimális kommunikációval adminisztrálta le a kérelmemet. Elkért minden papírt és bizonyítványt, gépelt és fénymásolt, nyomtatott és szignált, és negyed óra múlva már a kezemben is volt a határozat, miszerint álláskeresőként regisztráltak.
És hogy miért is jó ez nekem? Igénybe vehetem a munkaügyi központ szolgáltatásait, biztosítva van a folytonos jogviszonyom, nem kell magamnak tb-t fizetnem, és ha megvan a bizonyos mennyiségű, munkával töltött napom, akkor álláskeresési járadékot is megállapítanak. Ha jól tudom, a napi összege és a folyósítás hossza attól függ, mennyi volt a keresetem az utóbbi egy évben, illetve hány napot dolgoztam az elmúlt három évben. Én a viszonylag magasnak számító összeget kapok (azért százezres nagyságrendre senki ne számítson), viszont a maximálisan elérhető 90 nap helyett csak hetvenvalahányig, mert három helyett két évig volt bejelentett és igazolható jogviszonyom. Nem nagy összeg, de a mindennapi szükségletekhez nagyon jól jön ez a kis pénz, én nagyon örültem neki.
A rendszerbe kerülés és a járadék folyósításának alapfeltétele az is, hogy részt vegyünk egy kötelező csoportos tájékoztatón. Tehát harmadszor is elbandukoltam a kirendeltségre, ahol vagy ötvenen összezsúfolódtunk egy terembe, és egy mókás, laza, de tapasztalt munkaügyi szakember előadta a lehetőségeket, amiket “érdemes megragadnunk”. Beszélt a vmp.munka.hu álláskereső portálról, a kedvezményes képzési lehetőségekről, és nem győzte hangsúlyozni, hogy az emberek csupán 20 százaléka talál állás hagyományos módon (vagyis jelentkezik egy hirdetésre), a döntő többség már a közösségi oldalak segítségével, illetve ismerősökön keresztül helyezkedik el. A hivatal ügyintézői igény esetén önéletrajzírásban is segítenek, tanácsot adnak az interjúkhoz, és aki kéri, annak konkrét állásokat is ajánlanak. Sőt, álláskereső klubot is működtetnek, állítólag népszerű.Úgy mentem oda a csoportos tájékoztatóra, hogy nem nagyon tudnak nekem újat mondani, de végül is nem unatkoztam, és hasznos összefoglalót kaptam az álláskeresésről és az aktuális lehetőségekről.
Szerencsére ezután a munkaügyi kirendeltség “békén hagy”, ami azt jelenti, hogy nem próbál kiközvetíteni általa megfelelőnek vélt pozíciókra, hanem hagyja, hogy magam boldoguljak. Én ezt nagyon értékelem, attól féltem, majd zaklatni fognak mindenféle állásokkal és tájékoztatókkal, de a csoportossal letudtam a kötelezettséget, és csak az álláskeresési járadék folyósításának végén, április közepén kell újra megjelennem a kirendeltségen. Nem tudom, akkor mi fog történni, de beszámolok majd róla. Persze még van remény, hogy a határidő előtt állást találok…
Összegezve: minden nagyon simán ment a munkaügyi kirendeltségen, pont annyira folytak bele az álláskeresésembe, amennyire még nem zavart, a tájékoztatás kimerítő és megfelelő volt, úgy gondolom, tényleg mindent megadtak az elinduláshoz annak, aki akar is munkát találni. Nem kellett sokat várakozni, nem találkoztam lenézéssel (“ez is csak segélyért jött”-mentalitással), mindenki kedves és segítőkész volt.
Mindezek ellenére azért remélem, hogy a hivatal és én nem ápolunk majd hosszabb és elmélyült barátságot. 🙂
Ez a bejegyzés nem sikerült túl izgalmasra, de ilyen momentuma is van az álláskeresésnek. Kárpótlásul egy kis humor a végére: