Kedves Exkollégáim,
már hónapokban mérhető az az idő, amikor megváltunk egymástól, mégis, nincs nap, amikor ne jutnátok eszembe.
A Sors nagyon kibabrált velem, amikor úgy intézte, hogy kiszakított egy közegből, ahol jól éreztem magam. Ahová minden egyes reggel úgy mentem be, hogy tudtam, mire számítsak, kik várnak, kinek mit mesélhetek el, kitől kérhetek segítséget, kivel oldhatok meg egy kihívást jelentő feladatot. Szerettem veletek lenni, igazi kis család voltunk.
Forrás: Pinterest
Nehéz döntést hoztam meg, mikor úgy határoztam, hogy más úton megyek tovább. Szeretném, ha tudnátok, hogy rengeteget gondolok rátok! Nagyon rossz, hogy már nem vagytok részei a mindennapjaimnak. Napi 8 órát töltöttünk együtt; ismertük egymás szokásait, magánéletét, problémáit és örömeit. Ha napközben jó vagy rossz hírt kaptunk, rögtön megosztottuk egymással. Ha szükség volt rá, kíváncsian érdeklődtünk, együtt éreztünk, vigasztaltunk, felháborodtunk vagy drukkoltunk. És nevettünk, rengeteget.
Hiányoznak a rítusaink: a kávé – pontban 9 órakor, lehetőleg a szemközti kis büfében, tejjel és sok habbal. A déli tumultus a mikrónál, és egymás ebédjének nyilvános kielemzése. A délutáni sütivadászat a boltban. A jelenléti ív hiányosságai miatt folytatott meddő viták. A felettesek kifigurázása. A csetes beszélgetések, az átküldött sütireceptek és humoros fotók. Az aktuális körömszínek kitárgyalása. Az asztalon hagyott kedves üzenetek.
Még a morgásaitok is hiányoznak, a rossz kedvetek, a kirohanások, veszekedések. Mert hozzátartozott a mindennapokhoz. Úgy ismertelek titeket, mint a testvéremet, akivel nap mint nap találkoztam gyerekkoromban.
Bizony, még a közös munka is hiányzik. A tudat, hogy hasznos tagja vagyok a csapatnak, hogy segítségére lehetek a kollégáimnak és az ügyfeleknek, akikért dolgoztunk nap mint nap. Tudom, nektek mindez terhes kötelesség továbbra is, nekem már csak egy jó emlék, amit most is bármikor ott folytatnék, ahol abbahagytam. Veletek együtt.
Találkoztunk azóta, néhányótokkal rendszeresen tartom a kapcsolatot e-mailben, telefonon. Egy-egy ilyen beszélgetés után mindig nosztalgikus hangulatba kerülök, és úgy érzem, mintha visszacsöppentem volna a volt munkahelyemre. Tökéletesen átérzem a napi gondjaitokat, bosszankodom a felmerülő akadályokon, és szívből örülök, ha pozitív hírt hallok a dolgok előremenetelésről. Szurkolok nektek. És nagyon büszke vagyok rátok: van köztetek, aki rendületlenül kitart, és van olyan is, aki – mint én – vakmerően mert lépni. Ismerve a körülményeket, úgy gondolom, mindkettőhöz hatalmas bátorság kellett (és kell).
Néha olyan érzésem van, mintha csak egy hosszabb szabadságra jöttem volna, és hamarosan visszatérek közétek, visszaveszem a kis feladataimat, újra felhívom a partnereket, hogy itt vagyok, keressetek, folytassuk. Aztán jön a kiábrándulás: ez a döntés talán örökre szól, a jövőben más kollégák veszik át a helyeteket, másokat kell beengednem a mindennapjaimba, az életembe. Biztosan ők is szuper jó fejek lesznek, de nem pótolhatnak titeket…
Kedves Exkollégák, bár csak pár évet töltöttünk együtt, nagyon-nagyon szeretném, ha a jövőben is számon tartanánk egymást. Ha nagyobb kihagyásokkal is, de ápolnánk a kapcsolatot, tudnánk egymásról, követnénk a másik örömeit, élete komolyabb döntéseit, mérföldköveit. A mindennapok azért hiányozni fognak. Főleg a 9 órai habos kávé…
Üdvözlettel:
exkolléganőtök
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: