Álláskaland

Testbeszéd az állásinterjún: én erre figyelek

Biztosan számtalan cikk foglalkozik azzal, hogyan viselkedjünk az állásinterjún, én azonban, bevallom, nem igazán olvasgattam erről.

Ugyanakkor mindig is érdekelt a testbeszéd tudománya általánosságban, ezért hazudnék, ha azt mondanám, soha nem foglalkoztam a témával, és ne ismernék legalább egy-két “trükköt”, “fogást” azzal kapcsolatban, kb. mit jelentenek a legjellemzőbb testhelyzetek. Bár szerintem mindenki tisztában van azért a legfontosabbakkal: a nyitott tenyér befogadókészséget jelez, a keresztbe font kar távolságtartást, a lábmozgatás unottságot vagy zavart.

Az állásinterjúkon igazi kihívásnak tekintem, hogy a gesztusaim, viselkedésem összhangban legyen a mondanivalómmal. Azaz: ha azt mondom, mennyire szeretném az állást, ezt ne összeroskadt testtartással, lehangolt arccal kommunikáljam. Ha a munkához nagy adag önbizalomra és jó kiállásra van szükség, hiába magyaráznám félénken és lesütött szemmel az erősségeimet, senki nem hinné el nekem, hogy én vagyok a megfelelő pályázó.

Forrás: Pinterest

Az elmúlt években szerencsére olyan munkakörben dolgoztam, ami megkövetelte, hogy partnerekkel tárgyaljak, prezentációkat tartsak itthon és külföldön egyaránt. Még korábban pedig nem egyszer kellett a kamera előtt szerepelnem (bár mindig jobban szerettem a háttérben maradni). Egyszer csak azt vettem észre, hogy kívülről figyelem magamat ezekben a helyzetekben, és igyekszem tudatosan irányítani nemcsak a hangerőmet és hanglejtésemet, hanem a a mozgásomat, a gesztusaimat is.

Ugyanígy teszek az állásinterjún: elképzelem, milyen munkavállalót szeretne alkalmazni a cég, és megpróbálok ennek az ideálnak megfelelni. Az a jó ebben a “játékban”, hogy az ember sokat fejleszthet az önbizalmán, és egy idő után valóban látványossá válhat az eredmény. Vagyis: az állásinterjú alatti viselkedést, testbeszédet abszolút lehet fejleszteni.

Az első lépés, hogy megfelelően felkészülök a találkozóra, hiszen nem mindegy, hogy milyen pozícióra pályázok: ha szóvivő szeretnék lenni, be kell bizonyítanom, hogy borzasztó extrovertált, talpraesett, megnyerő stílusú vagyok, ha pedig IT-gurunak jelentkezem, talán inkább a precizitást, a rendezettséget és a kimértséget kell, hogy sugározza a viselkedésem. Megnézem az álláshirdetésben szereplő kritériumokat, és nagyjából belövöm, ki az, akit valójában keres a cég: egy kreatív, ötletekkel dobálózó, minden lében kanál kollégát? Vagy egy végtelenül aprólékos, határidőket számon tartó, vezetői ambíciókkal rendelkező alkalmazottat?

Ha kb. megvan a kép, megpróbálom előhalászni azokat a tulajdonságaimat, amelyek illenének az adott ideálhoz, és igyekszem minél jobban kommunikálni az asztal másik felén ülőnek. Ha kell, nagyon határozott vagyok, ha kell, komolynak tűnök, vagy előveszem a tréfálkozó-intelligensen humorizáló oldalamat. Persze mindegyik én vagyok, de ha nagyon odafigyelek, rá tudok erősíteni egy-egy tulajdonságomra.

Minden állásinterjú előtt próbálok nyugodt maradni, mélyeket lélegezni, pozitív dolgokra gondolni, így nem tágra nyílt, ijedt szemekkel, hanem – remélhetőleg – derűs arckifejezéssel, magabiztos kisugárzással érkezem a beszélgetésre. Ha egy picit várakozni kell, leveszem a kabátomat, elrendezem a táskámat, netán kifújom az orromat, hogy ne az interjún szerencsétlenkedjek-pakolásszak, hanem maximálisan a feladatra tudjak koncentrálni. Mindig széles mosollyal nyitok, és figyelek arra, hogy a kézfogásom határozott legyen, a nevemet érthetően mondjam ki. 

Forrás: Pinterest

Megkérdezem, hová ülhetek, és igyekszem görnyedés helyett kihúzni magam a széken. (Ez nekem komoly kihívás, végig figyelnem kell rá…) Több helyen is olvastam már, hogy az állásinterjún az első pár percben eldől az eredmény, mégpedig a kölcsönös szimpátia alapján. Így gyakorlatilag csupán 3-4-5 percem van arra, hogy felkeltsem a beszélgetőtársam figyelmét. A kiejtett szavak és mondatok mellett a gesztusoknak is nagy szerepe van ebben a próbatételben, egymás hatását erősítik.

Igyekszem mindig hangosan, érthetően beszélni, és nagyon figyelmesnek, érdeklődőnek mutatkozni. Ha nagyon elmerülten hallgatok valakit, gyakran félre döntöm a fejem – ezzel még nem próbáltam meg semmit kezdeni, remélem, nem számít kizáró oknak… A kezeimet általában az asztalra helyezem, sokszor összekulcsolva, mert hajlamos vagyok a túlzott gesztikulációra. 🙂 Így fékezem kicsit magam, persze nem sikerül végig, de talán jó úton haladok. Azért nem görcsös ujjmarkolászást kell elképzelni, alapvetően lazán tartom a kezem.

Végig tartom a szemkontaktust, szerintem ez az egyik kulcsa a sikernek. Ha állandóan lesütöm a szemem, félrenézegetek, akkor nem tűnhet túl hitelesnek a mondókám. Ha férfi az interjúztató, szinte minden beszélgetés végén megkapom a bókot, milyen jó, hogy ennyit mosolygok, reméli, a mindennapokban is ilyen kis pozitív vagyok. 🙂 Bizony, görbüljön felfelé az a száj, hihetetlenül sokat számít! (Bár remélem, nem csak a vigyorgásnak köszönhetem majd az állásomat…)

Üléskor általában a lábaimat is összekulcsolom, legtöbbször a bokánál, oldalra húzva, úgy állítólag nagyon nőies, és nem mellesleg segít az egyenes testtartásban. De a karjaimat még véletlenül sem fonom össze, valahogy tiszteletlenségnek érezném, és ahogy fentebb említettem, nem éppen a közvetlenség  és a bizalom jelképe. 

Elköszönéskor szintén igyekszem nem bénázni a székkel, a kabáttal és a táskával… Majd lesz idő az irodán kívül is felöltözni, rendezni a cuccaimat. Ismét határozott szemkontaktus, kézrázás, és hangos köszönés, akármiben is állapodtunk meg a beszélgetőtárssal.

Általában a sok “viselkedéstől” nagyon elfáradok, és a buszmegálló felé már nem éppen összeszedetten, minden lépésemet megfontolva szoktam haladni, hanem félig magamra kapva a kabátot, bérlet után kotorászva, telefonos élménybeszámolót tartva, olykor futólépésben. De annyi baj legyen, akkor már nem látnak. 🙂 

Egy nagyon fontos tanács a végére: természetesen nem jó, ha a nagy öntuningolás átcsap színészkedésbe, hiszen nem szerencsés, ha olyan képet rajzolunk magunkról, amilyenek nem is vagyunk valójában. Mindkét félt kellemetlen meglepetés érheti, ha a próbaidő heteiben kiderül, hogy a mindennapokban nem is olyan a pályázó, mint amilyennek mutatta magát az interjún, így elképzelhető, hogy nem is passzol hozzá a meghirdetett pozíció. Jobb megkímélni magunkat az ilyen helyzetektől. Csak őszintén! (De azért magabiztosan…)

 

Álláskaland – már a Facebookon is! >> 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!